Különös szeretettel szoktam nézegetni a nagy multik borsorait és mindig kivételes élményt nyújtanak az újonnan megjelenő borok, mivel így bepillantást nyerhetünk abba, hogy egy-egy borászat mire helyezi a hangsúlyt és hogyan képzeli el potenciális fogyasztóit.

Hogy miért nehéz boros címkét tervezni? Egy palack bornak olyan megjelenést kell adni, ami kifejezi a borászt és a bort, de megszeretik az emberek. Olyat, ami egyszerre elegáns és szép látvány önmagában, egy család ebédlőasztalán, saját környezetében; vagyis egy borcsalád tagjaként, ha a többi „családtag” között van és a polcon, ahol egyszerre kell feltűnőnek lenni, hívogatónak de nem bazárinak. A polci környezeten belül is nagyon más egy vinotéka a maga rendezett környezetével, mint egy áruházi borsor.

A multis piac nem könnyű, óriási színes katyvasz, amiben ezernyi palack kiabálja, hogy Ő a legjobb, azaz saját reklámozásunknál figyelembe kell venni az átlagosnál nagyobb marketingzajt. Egy termék itt versenyezhet az árával, a fajtájával, a termőhelyével, a termelőjével vagy a kinézetével. Az árral versenyző borok legtöbbször elavultnak tetsző dizájnnal, nagyon kevés üzenettel operálnak. A fogyasztói réteg, amit megszólítanak, nem vevő a divatos színekre, a letisztult stílusra, ők az állandóságot keresik árban és minőségben, így ezt az állandóságot jelképezi számukra a címke. Nagyon érdekes eredmények születnek ebben a szegmensben a fogyasztói felmérések alkalmával, szinte kivétel nélkül azok a címkék a legsikeresebbek, amik a legelavultabb, divatjamúlt elemekkel operálnak. Nem is kell itt másra gondolni, mint az édes vörösborok között versenyző Rózsa Sándor vagy a Dankó eredeti címkéje. Ha már Dankó: számomra pozitív és bátor döntés volt, amikor a Weinhaus kft. hozzányúlt az ikonikus Dankó vörösbor címkéjéhez (ami aztán magával ragadta a teljes Weinhaus arculatot), kíváncsi lennék, hogy így utólag még mindig is jó ötletnek tartják, vagy megbánták a drasztikus arculatváltást.

A borásszal vagy brenddel operáló címkék között már nagyobb a szórás. Itt van Feind papa a maga színes dugóival és vinil címkéivel: Sok jó ötlet, de a polcokon látott megcsavarodott, félig zsugorodott kapszulákból és a gyakran sérült, kissé a ’90-es évek beli Sci-fik díszleteit idéző megvalósításból ítélve a kivitelezésen lehetne javítani, a csomagolási (gyártási) minőség pedig gyenge. Ami egyértelműen pozitív, az a termékfelismerhetőség: A Feind Borok leugranak a polcról, összetéveszthetetlenek és markáns személyiséggel rendelkeznek. Akik a boraikat megszeretik, meg is találják, bár ennek érdekében kicsit elmegy a címke a bazári irányba: Van itt átlátszó rész, benne ezüst Feind felirattal, fajtanév fémes csillogásban követi a bor színkódolását, még dombornyomásból is jut egy kicsi, ami egyrészt kissé anakronisztikus a címke stílusához, másrészt meg alig-alig tölt be díszítő funkciót, miután alig-alig látni hogy egyáltalán van. 

Ellenpéldája a Frittmann címke: elbújik a polcon, szinte nincs személyisége, vizuálisan sem mondanám modernnek, inkább a '90-es évek vége idéződik meg bennük. Az egyetlen visszatérően hangsúlyos elem a családnév. A címke valahogy azt sugallja, hogy „nem szeretem a flancolást, nincs is kedvem foglalkozni ezzel az egész grafikai marhasággal, tudod, ki vagyok, tudod, hogy én vagyok a nyerő”. A megdöbbentő pedig az, hogy működik.

Ide sorolhatóak a Bock címkék vagy akár a Sauska borok: Nagyon más stílus (miután a borászat maga is nagyon más korszakban ért fel a csúcsra, amikor is természetszerűleg rögzülnek a címkestílusok) de egyértelműen a termelőt, a márkát hirdetik, a megbízhatóságot és a folyamatos magas minőséget.

Vannak aztán a fajtával vagy termőhellyel eladást ösztönző címkék, jellemzően az arctalan nagyüzemek ilyenek, szinte nem is jelenítik meg magukat a címkén. Valaha ide soroltam a Varga kft.-t is a BALATON boraival, az elmúlt évek építkezése nyomán azonban inkább az előző csoportba tartoznak nálam: A Varga mákanévelőtérbe helyezése szintén az „ismersz engem, tudod, hogy nem okozom csalódást” érzetet sugallják a címkék (a megcélzott fogyasztói körnek).  Ezt az irányt erősítik az új kartonjaik is. A Tesco Különleges minőségű vörösborok polcán látható Töpszlijük dizájnja pedig önmagában is megér majd egy posztot. (Bár a webhelyen lévő kép sokkal gyengébb, mint a palack élőben) A maga aranyhálós kispolgári motívumaival is tanítja a legtöbb öregjét, jól aránylik egymáshoz a letisztultság és a giccs: megjelenésében dekoratív lett, mégis eladásösztönző. A hátcímke szövegéért külön puszi Varga Péter buksijára, tökös dolog, amikor felvállalja valaki a „mindenki bekaphatja, én tudom, mi kell a népnek” attitűdöt, még ha nem is szimpatikus ez nekem.

Ennek a kategóriának a díszpintjei lehetnének a Lesence Zrt csillogócímkés borai, amiken egyértelműen a fajta viszi a prímet, ha egy fényképről nézegetjük őket. Élőben azonban a különleges festésű vagy lakkozású címkék játszanak a fénnyel, csillognak villognak, rendkívül figyelemfelkeltő, de mégsem cirkuszi módon.

Nagy gratuláció ezért, van olyan szereplő, akinek bár megszületett az ötlet a fejében, teljesen fém-szerű narancssárga címkéje talán egy kissé túllőtt a célon. Ezzel szemben ezek a borok szép megjelenésűek, egyszerűek, mint a bot, és jól ötvözik a minimalizmust a feltűnés iránti vággyal. A termőhelyes/borfajtás címkék a multikban leginkább a somlói borok közt hasítanak, a nagy áruházakban megjelenő somlói borok kivétel nélkül csak egy dolgot üzennek: SOMLÓ-SOMLÓ! Ja, ha juhfark, akkor meg SOMLÓ+JUHFARK! nagyjából itt ki is merül az üzenetük.  De visszatérve: a borcsaládot a Lesencétől akár az utolsó kategóriámba is sorolhatnám, a megjelenésükben bizakodó, csak a megjelenésükkel dolgozó borok kategóriájába:

Ennek a kategóriának nem is találhattam volna jobb képviselőt, mint az egyik - december végén akciógarmadával berobbanó - új borcsalád, ami annyira megdöbbentő volt számomra, hogy inkább a következő posztban énekelném meg tagjait.

//A képek a megidézett borászatok honlapjairól és ennek hiányában saját fotókból származnak.//