Gyakori kérdések a borkóstolással kapcsolatban, hogy hiteles-e a borversenyeken megszülető eredmény, hogy torzul-e a borról alkotott kép, ha a bíráló a nem nyeli le, hanem kiköpi a bort illetve, hogy van-e létjogosultsága a vak-kóstolóknak?
Ezek a kérdések természetszerűleg képesek szélsőséges érzelmeket és reakciókat kiváltani, de valahogy úgy érzem, hogy a New Age kultúra még a borkóstolást is ideologizálni és misztifikálni szeretné. Eszmefuttatásokat olvasunk és véleményezünk például a vakkóstolásról anélkül, hogy ennek az igen szubjektív területnek azt a csekély objektív töredékét – amije van – értelmezni vagy érteni tudnánk szeretnénk. Bár én sem találtam fel a meleg vizet, de legalább ezeket az objektív tényeket szeretném leírni néhány szóban:
A versenyeken megszülető eredmények sokszor ejtenek gondolkodóba borászt, ítészt és fogyasztót egyaránt. Előfordulnak ugyanis torzulások, amik – szerintem – a következőkből erednek:
Egyrészt, hogy általában gyakorlati szakemberek bírálnak gyakorlati szemszögből hibakereső attitűddel, vagyis például a különböző íz-jegyek harmonizálásánál inkább a kilógást és annak mértékét azonosítják. Egy lassú kóstolás ezzel szemben a pozitívumokat domborítja ki, esztétikai szempontok alapján vizsgálja a bort, így az a hiba, ami jelentősebb egy versenyen egy szakembernek, jelentéktelen lehet a pozitívumokkal szemben ugyanannak a bírálónak egy ilyen szituációban. Ez persze furcsának tűnik első hallásra, de ahogy a bor maga, úgy a borkóstolás is szubjektív és környezetfüggő kérdés.
Második eltérésként fontos megállapítani, hogy vannak ízig-vérig versenyborok, melyek az első 30 másodpercben varázsolnak, de 5-10 perc alatt elsikkadnának. Ezek a jellemzően illatos, feszes, kiugró íz-jegyekkel és domináns fajtajelleggel megáldott borok kitépik a bírálót a borsorból és a hibakereső hozzáállásból.
Harmadik eltérés a versenyeredmény és a kereskedelemben megvásárolt bor otthoni kóstolásának eredménye között a dopping. Az a rugdosnivaló de szerencsére egyre ritkább hozzáállás, hogy néhány borásznak nehezen nevezhető pénz-gyáros a saját, versenyre nevezett borát csak mintaszinten rakja össze – akár más borászok (!) boltban megvásárolt borainak beházasításával és néhány drága kegyszerrel. Nyilvánvalóan a nagy és drága rendezvények a kontrolmintákkal ezt igyekeznek kiszűrni, de régiós versenyeken, fajtaversenyeken vagy a manapság megszaporodó plecsni-osztogató fél-profi szeánszokon ezekkel a borokkal tarolni lehet.
És még egy fontos dolog. A versenyeken nincs igazi vak kóstolás. Általában egyedül a termelő neve titkos, míg versenyszabályzattól függően mind a termőhely, mind az évjárat, mind a fajta ismertetésre kerül. Az a típusú totális vak kóstolás, ami gyakran előkerül kommentekben és jellemzi az otthon megrendezett baráti mustrákat, inkább a kis mintaszám következménye, amikor már a fajta alapján is be lehet azonosítani, hogy ki a versenyző, mivel a mezőnyt már ismerik a delikvensek. Ez a fajta feketepoharas kóstolás számomra azért nehezen értelmezhető, mert más gondolatiságot kíván a borkedvelőtől mint pl. egy fajtamustra; önmagában a jó bort kell keresni, mindegy hogy egy Olaszrizlingnek mi a szépsége a Traminivel szemben, mindkettőt agyonveri egy, a kettőből házasított – amúgy – remekmű, amit a borzongató „finom bor” eszményképével alkottak meg. Fontos ez is, de számomra kevésbé szakmai, mintsem inkább piacépítési szempont egy borral szemben. Ami talán a leghasznosabb az ilyen szélsőséges vakkóstolásban, az a tanulás, mely minden szinten elengedhetetlen.
Míg egy versenyen jellemzően egy kortyot nyelek le egy borból, a lassú, 5-8 boros kóstolókon kiürítem a poharam. Szerencsére a gyomrom bírja és nekem, mint más emberek „szórakoztatására” termelő borásznak hozzátartozik a bor lenyelése által kiváltott érzéskör a bor pontos megítéléséhez, hiszen majdan az én boromat is lenyelik a vásárlóim. Szinte sosem kóstolunk ilyenkor vakon, igaz hál’ Istennek nem is kóstolok gyakran együtt olyanokkal, akik a nagy nevek lehúzásával akarják a saját szobrukat szidolozni. Ittam már gyenge bort nagy névtől, de azt hiszem – vagy legalábbis remélem, hogy – azt nem a természetes irigységem keserítette meg, hanem a rossz hordóhasználat.
Azt hiszem nincsen baj azzal, ha valaki sosem nyeli le a bort, vagy azzal, ha valaki mindig lenyeli a kortyot. Hasznos a vakkóstolás, de nem ész nélkül. Egy rendkívül fontos eszköze a bor megismerésének és a tanulásnak is, de nem az üdvözítő út. Fölösleges és érthetetlen dolog filozófiai érvelésekkel támadni vagy védeni, annál is inkább, mert az abszolút igazság senkinek nincs a birtokában. Békesség…
…úgyis itt a Karácsony.
